Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


 

                                                                      Az Őzike

Egyszer volt, hol nem volt, még az Óperencián is túl volt egy özvegyember meg egy özvegyasszony. Az özvegyembernek volt egy kisfia meg egy kisleánya, az özvegyasszonynak nem volt egy csepp gyermeke se. Egyszer, hogy, hogy nem, rágondolta magát az özvegyember, elvette az özvegyasszonyt.
Egy darabig csak szépen bánt az asszony a gyermekekkel, hanem aztán mindig ütötte-verte őket, soha jó szemet se vetett rájok, utoljára még azt sem engedte meg nekik, hogy a házban háljanak, hanem a pitvarban vetett nekik ágyat. A kisleány már nagyobbacska is volt, okosabb is volt, mint a kisfiú, sokszor búsult rajta, hogy nekik milyen rossz sorsuk van, sokszor fél éjszaka se tudott aludni a nagy bánat miatt. Egyszer, amint ott sírdogált az ágyában, hallja, hogy az apja meg az anyja beszélgetnek a házban. Odahallgat, hát mit hall, mit nem, hallja ám, hogy arra beszéli rá az anyja az apját, hogy hizlalják meg őket dióval, ha aztán jól meghíznak, vágják le. Megijedt a kisleány nagyon, de nem szólt senkinek semmit.
Ez napságtól fogva jó dolguk volt a gyermekeknek, egész nap mindig előttök állt a sok dió, akkor etteék, mikor nekik tetszett, de még rájok is parancsoltak, hogy vagy kell, vagy nem, mindig egyenek, a mostohájok is mindig édesgette, lelkemezte őket, csak hogy tejbe-vajba nem fürösztötte. Már fogytán volt a dió, amit elibök tettek; egyszer a kislány megint nem aludt egy éjszaka, hát hallja, hogy mondja a mostohája az apjának:
– No, apjuk, szép kövérek már a gyermekek, itt már az ideje, hogy megöljük őket, holnap hát majd megfürösztöm mind a kettőt, holnapután aztán . úgyis vasárnap lesz . megöljük, nagy dínomdánomot csapunk belőlök.
Így is lett. Szombaton este odatette az asszony a sok vizet a tűzhöz, hogyha majd felforr, megfüröszti őket benne. Hanem a kislány se állhatta tovább, félrehítta a kisöccsét, elmondott neki mindent. Csak addig okoskodott, csak addig okoskodott a két kisgyermek, míg kisütötték-főzték magukban, hogy még aznap megszöknek. De az anyjok mindig szemmel tartotta őket, hogy sehogy se tudtak elillanni. Mikor már a vizet is kitöltötte az asszony a lúgzóba, hogy majd megfüröszti már a gyermekeket, a kisfiú csak elkapta a szappant, szaladt vele egyenesen az utcára. Az asszony restellt utána menni, a kislánynak mondta, hogy lóduljon, hozza vissza fülénél fogva. Nosza rajta! A kisleány is kiszaladt, utolérte az öccsét, hej, de nem vitte ám vissza, hanem megfogták egymás kezét, úgy szaladtak. Mikorra a gonosz mostoha észrevette, hegyen-völgyön túl voltak.
Amint mentek, mendegéltek világtalan világra, járatlan járt utakon, egyszer a kisfiú megszomjazott. Azt mondja a kislánynak:
– Jaj, édes kis testvérem, be ihatnám!
– Elég baj az, édes kis testvérem, de majd csak találunk valahol egy kis vizet, akkor aztán ihatol.
Csak mentek, mendegéltek aztán tovább, egyszer előtaláltak egy farkasnyomot tele vízzel. Nagyon megörült a kisfiú.
– Édes kis testvérem, iszom én ebből a vízből.
– Ne igyál, édes kis testvérem, mert majd farkassá változol.
A kisfiú szót fogadott, nem ivott.
Megint mentek, mendegéltek, megint találtak egy rókanyomot, az is tele volt vízzel. Megint megörült a kisfiú.
– Édes kis testvérem, iszom én ebből a vízből.
– Ne igyál, édes kis testvérem, mert majd rókává változol.
Megint szót fogadott a kisfiú, megint nem ivott.
Megint mentek, mendegéltek tovább. Már a kisfiú olyan szomjas volt, hogy alig tudott a lábán állani. Harmadszor is találtak egy kis őznyomot, az is tele volt vízzel. Azt mondja a kisfiú:
– De hiszen, kedves kis néném, tovább már nem állhatom ki, már ebből iszom.
– Ne igyál, édes kis öcsém, mert majd őzikévé változol.
A kisfiú nem hallgatott rá. Hiába kérte a nénje, ivott a vízből, s menten őzikévé változott. Sírtak-ríttak mind a ketten, hogy most már mit csináljanak. De biz azon már nem lehetett segíteni.
A kisleány aztán leszakította a kötője madzagát, abból csinált egy kis pórázt, rákötötte az őzike szarvára, úgy vezette maga után. Így ballagtak aztán nagy búslakodva; egyszer rájok esteledett. Gondolkoztak, hol feküdjenek le aludni; féltek nagyon az éjszakától, egyszer megláttak egy boglya szénát, abba a kisleány egy nagy lyukat vájt, oda bújtak mind a ketten.
Még jóformán el se aludtak, hát egyszer csak kutyacsaholást hallanak. Nagyon megijedtek az istenadták, úgy összebújtak, mint a szegény ember malacai.
Hát éppen egy király vadászgatott arra, annak a kutyája érezte meg az őzike szagát, azért kerülgette a boglyát nagy ugatások között. Odament a király is megnézni, mit ugat a kutya. De ő sem látott semmit.
–Márpedig . gondolta magában . akárhogy, mint, de itt valaminek lenni kell.. Bekiáltott a lyukon:
– Ki van, mi van ebben a boglyában?
Nem szóltak a gyermekek, mert nagyon meg voltak ijedve. Megint bekiáltott a király:
– Ki van, mi van ebben a boglyában?
Megint nem szólt senki. De már ekkor mérges lett a király.
– Ki van, mi van ebben a boglyában? Szóljon, mert mindjárt belövök.
Erre aztán nagyon megijedt a kisleány, kibújt a boglyából, húzta maga után a kis őzikét is. A király kikérdezte, hogy került, mint került oda. A kisleány elmondta az egész élete történetét, hogy akarták őket megölni; hogy szöktek el; hogy változott a kisöccse őzikévé. A királynak nagyon megtetszett a kisleány, hazavitte a kis őzikével együtt, s ráparancsolt az egész háza népére, hogy jól bánjanak velök.
Fel is nevekedett a kisleány gyönyörűségesen, olyan szép hajadon lett belőle, hogy öreg ember szeme is megállott rajta; a kis őzike pedig mindig ott settenkedett körülötte.
Egyszer . hogy történt, hogy nem, nem tudom megmondani . beleszeretett a király a leányba, el is vette feleségül. Nagy lakodalmat csaptak, Hencidától Boncidáig folyt a sárga lé. Mikor legjavában foly a lakodalom, jön egy idegen ember, hoz egy nagy pecsétes írást, amiben azt írta a szomszéd király, hogy neki most hadakozhatnékja van, azért álljon ki a síkra, ha van lelke! Mit volt mit tenni, elbúcsúztak egymástól nagy sírások-rívások közt, s elindult a király a háborúba.
Volt neki egy régi, öreg gazdasszonya, arra bízta rá a feleségét, hogy vigyázzon rá, míg ő oda lesz. Hej, pedig inkább bízhatott volna farkasra bárányt, verébre búzát, hogy őrizze meg, mint erre a vén boszorkányra a feleségét, aki megfojtotta volna a menyasszonyt egy kanál vízben, úgy haragudott rá. Azért haragudott pedig a vén csoroszlya, mert neki is volt egy ragyavert pofájú leánya, azt akarta elvetetni a királlyal. Örült a vénasszony, mikor rábízta a király a feleségét, gondolta magában, hogy majd elteszi ő ezt láb alól.
Jó idő múlva a király elmenetele után egy aranyhajú gyermekkel áldotta meg az Isten a királynét, azért még jobban irigykedett rá a gazdasszony.
Egyszer egy szép reggel kimentek ketten, a királyné meg a gazdasszony, a kertbe sétálni. Volt ott egy szép halastó, tele volt mindenféle arany-ezüst hallal. A királyné, amint ott nézegeti a szép kis halakat, egyszer megkapta hátulról a gazdasszony, s belelökte a vízbe.
A királyné elmerült, de nem fulladt bele, hanem egy szép aranykacsává változott, de ezt a gazdasszony nem vette észre, azt gondolta, hogy belefúlt, visszament a palotába, mint akinek jó rendben van a szénája.
Eközben bevégezte a király a háborút; megverte az ellenséget, hazament nagy diadallal. A gazdasszony elébe ment nagy sírva-ríva, elmondta neki, hogy az őzike éppen most lökte bele a királynét a halastóba . olyan folyvást hazudott, mintha írásból olvasta volna ., még azt is elmondta, hogy hogy történt, mint történt. A király nagy búbánatba esett, az őzikére pedig úgy megharagudott, hogy kiadta a parancsot, hogy jövő vasárnap meg kell ölni.
A szép királynénak pedig . aki aranykacsa képében úszkált a tóban . sehogy se volt nyugta; mindig a kisfiú után isett-visett a lelke. Be is lopódzott egyszer a palotába, szépen megfürösztötte, bepólyálgatta a kisfiát, lefektette a bölcsőbe. Azután odament az urához, azt végig-végigsiratta, de azt sirathatta, az nem ébredt fel, mert a gazdasszony álomport tett az ételébe. Legutoljára a kisöccse, a kis őzike vackához ment.
– Élsz-e még, kisöcsém?
– Élek bizony, kis néném; aranykés torkomnak, aranybödönce véremnek, maholnap megöl a király gazdasszonya.
Második este megint csak elment a királyné aranykacsa képében. Megfürösztötte a kisfiát, végig-végigsiratta az urát. De az megint nem ébredt fel, mert a gazdasszony megint álomport tett az ételébe. Legutoljára megint a kisöccse, a kis őzike vackához ment.
– Élsz-e még, kisöcsém?
– Élek bizony, kis néném; aranykés torkomnak, aranybödönce véremnek, maholnap megöl a király gazdasszonya.
Harmadnap vasárnap volt, meg akarták ölni a kis őzikét, már köszörülték is neki a kést, akkor azt a gráciát kérte magának a királytól, hogy hallgassa ki őt négyszemközt. A király megtette a kívánságát, bevezette a maga szobájába. Ott a kis őzike azt kérdezte tőle, nem vett-e az éjjel valamit észre, hogy járt körülötte, mert ez és ez volt itt. A király nagyon megörült, csak azon csodálkozott, hogy nem ébredt fel, mikor ő olyan ébren alszik.
– Jaj, felséges király . felelt az őzike ., azért nem ébredt fel felséged, mert a gazdasszony minden éjjel álomport tesz az ételébe, mert tudja, hogy ide jár a nénikém aranykacsa képében.
A király mindjárt megkegyelmezett az őzikének, azután behítta a kocsisát:
– No, Pista, te nekem mindig hű szolgám voltál, megtennél-e a kedvemért egyet?
– Meg én, felséges király gazdám. Hát mi lenne az?
– Csak az, hogy mikor behozzák a vacsorát, lerántod az abroszt, ezért, meglehet, a képedre mászik a gazdasszony, de te azzal ne gondolj.
Megígérte a kocsis, de meg is tette. Mikor fel volt terítve minden, csak ember kellett volna hozzá, aki megegye, Pista se kérd, se hall, nekimegy az asztalnak, mint akinek elment a sütnivalója, lerántja az abroszt ételestül, mindenestül. A gazdasszony majdhogy ki nem kaparta a két szemét, úgy nekiment. De Pista azzal nem gondolt.
No ez eddig megvolt. Amint aztán kitakarodott a gazdasszony a szobából, meghagyta a király a kocsisnak, hogy maradjon bent nála, fedje be a gyertyát egy kaptárral. Ha majd aztán ő elkiáltja magát, kapja le róla hirtelen, addig pedig olyan csendesen viselje magát, mintha meghalt volna, akármit hall, lát, meg ne mozduljon. Ezzel a király lefeküdt, tettette magát, mintha aludnék.
Egyszer szép csendesen megnyílt az ablak, berepült rajta az aranykacsa, gyönyörű szép királynévá változott, még százszor szebbé, mint azelőtt volt, megfürösztötte a kisfiát, bepólyálta, lefektette; azután odament az urához, hogy majd végig-végigsiratja, de a király se volt rest, kiugrott az ágyból, magához ölelte, megcsókolta.
Pista hirtelen lekapta a kaptárt a gyertyáról, mindjárt világos lett, többet nem volt menekvése a szép királynénak.
Másnap nagy lakodalmat csaptak; hét nap, hét éjjel mindig járták azt a híres tyúkverő kállai kettőst.
A vén gazdasszonyt pedig négyfelé vágatta a király, s kiszegeztette a város négy sarkára.
A kis őzike baját is annyira szívére vette a király, hogy összegyűjtötte a világ valamennyi orvosát, doktorát, azok aztán addig-addig mesterkedtek, míg utoljára csakugyan átváltoztatták olyan szép legénnyé, hogy keresni kellett a párját.

 



Az egyszeri gyerek

Mikor én olyan suhanc gyerek voltam, egyszer mondja az édesapám, hogy fogjak be két ökröt, menjek az erdőre fáért. Befogom a két ökröt, elindulok az erdőre. Csak megyek, csak megyek az ökör előtt, de igen nagy volt a sár, egyszer beleragadt a fél csizmám, mezítláb maradtam. Húznám ki a csizmám a sárból, de biz az nem jött. Mit csináljak, mit csináljak? Hazaszaladtam egy emelőrúdért, azzal kifeszegettem a csizmámat a sárból. De míg az emelőrúdért jártam, úgy elment a két ökör a szekérrel, hogy se híre, se nyoma nem volt. Most már mitévő legyek? Ha hazamegyek, megnyúz az édesapám; kaptam magam, bementem Váradra, beállottam szűrszabóinasnak. A gazdám adott egy rongyos darócot, azt a nyakamba gabalyítottam, olyan úr voltam, hogy
Másnap reggel azt mondja a gazdám: “Fogd fel azt a kosarat, öcsém, menjünk a piacra, vegyünk borsót ebédre.” Kimentünk a piacra, meg is vettünk mindent, de borsót mégis elfelejtettünk venni. Mikor hazaérünk, észreveszi a gazdám, hogy nincs borsó. Mindjárt mondja nekem: “Eredj vissza, fiam, a piacra, elfelejtettünk borsót venni, végy te.” Vissza is mentem én, vettem is borsót, de nem találtam vele haza. Csak keresem, csak keresem a házunkat, egyszer rám esteledik. No, most már mit csináljak, hol háljak? Egyszer meglátok egy kis világot egy ház ablakában; bementem a házba. Odabent egy vénasszony főzött pulickát egy akkora fazékban, hogy három üst se tenne ki rajta. Én is éhes voltam, mondom az asszonynak: “Nénémasszony, adjon kelmed egy kis kását.” Az asszony mindjárt elibem tett egy tál gölödényt, úgy jóllaktam töltött káposztával, hogy még most is tele van a hasam korpaciberével.
Amint jóllaktam, lefeküdtem a kuckóba, belehúztam magam a darócomba. Egyszer jön haza a gazda nagy részegen a korcsmából, az asszony kitálalja neki a pulickát. Az ember meglát engem a kuckóban, hí, hogy menjek, egyem vele; én már jól voltam lakva, nem akartam menni, de rám rezzentett, hogy majd így meg amúgy, csak ne egyem! Az asztalhoz ültem hát, de biz énbelém nem fért egy falat se, be volt kötve a szűröm ujja, mind abba eresztegettem a pulickát.
Mikor jóllakott az ember, felugrott, elkezdett táncolni, engem is megfogott, hogy táncoljak vele. Táncoltunk, táncoltunk, egyszer kiódzott a darócom ujja, elkezdett potyogni belőle a pulicka. Az ember azt gondolta, hogy mást potyogtatok, felkapott egy botot. “Phű ilyen, olyan adta disznója, hát te mit csinálsz? Kitakarodj mindjárt!” Jó, hogy el tudtam szaladni, mert nagyon végighegedült volna a hátamon.
Szaladtam, szaladtam, egyszer egy malomházhoz értem. Kaptam magam, belefeküdtem a garatba. Amint ott fekszem, egyszer odajön három tolvaj egy lopott birkával, ott megnyúzzák, elkezdenek tanakodni, hogy hová tegyék a bélit, hogy rá ne akadjanak. Az egyik azt találta ki, hogy a garatba kellene lökni; mindjárt oda is hozta a garathoz. én is megijedtem, hogy rám veti, elkiáltottam magam: “Rám ne lökje kend azt a böndőt.” Erre a három tolvaj megijedt, elszaladt; mind otthagyták a sok birkahúst. A lármára a molnármester is felébredt, kijött, megdicsért, hogy elijesztettem a tolvajokat: “No, öcsém, te derék gyerek vagy, nem állanál be hozzám inasnak?” “Biz én beállok” – mondom, be is állottam mindjárt. A gazdám adott fölöstökömre egy tojást; de bicskám nem volt, ideadta a szép csillagos nyelű bicskáját is, hogy egyem vele. Eszegettem, eszegettem a tojást, egyszer beleejtettem a csillagos nyelű bicskát. Most már hogy vegyem ki? Volt ott egy tizenhat öles lajtorja, azt beleeresztettem, de még az sem érte el a fenekét, nem tudtam kivenni a bicskát. Megijedtem, hogy megver a molnár gazdám a szép bicskáért, elfutottam innen is.
Nyargaltam hegyen-völgyön, árkon-bokron keresztül, egyszer egy kis házhoz értem. Próbáltam bemenni az ajtaján, sehogy sem fértem be, még búva sem, próbáltam az ablakán, állva is könnyen bementem. Odabent éppen lakodalmoztak, állott a lagzi ugyancsak, volt dínomdánom, lé meg lé elég volt, Duna, Tisza zsákba volt.
Alighogy beléptem, mindjárt elibem állottak, hogy menjek a patikába jóféle sáfrányért. “Biz én nem megyek” – Ott volt ez is, mindjárt fülön fogtam. “Eredj, öcsém, a patikába jóféle sáfrányért; itt van egy szamár, ülj rá, de meg ne sarkantyúzd, mert acélkörme tüzet ád, taplóhasán végigfut, szalmadereka meggyullad, hólyagfeje kicsattan, mindjárt ló nélkül maradsz.”
Felült hát a szamárra; míg ment, lassan ment, de jövet megsarkantyúzta, acélkörme tüzet adott, taplóhasán végigfutott, szalmadereka meggyulladt, hólyagfeje kicsattant, mindjárt ló nélkül maradtam.
Erre mind elhányta a sáfrányt, bejött a lakodalomba, ugyancsak elkezdte táncoltatni a szalmaderekú kisasszonyokat. A sarokban volt egy nagy sárga leves zsák; én váltig mondtam a fiúnak: “Ne táncoltasd olyan nagyon azokat a szalmaderekú kisasszonyokat, mert a zabtaréjú sárgaréz sarkantyúddal majd kirúgod a sárga leves zsákot.” De ő nem hallgatott rá, csak forgatta, csak ugratta őket, egyszer aztán csakugyan kirúgta a zsákot. No iszen volt drága mulatság! – a sárga lé a szamárnak körmig se ért, ezt meg majd elnyelte, majd belefúlt. Bele is fulladt volna, de én felszaladtam a padlásra, egy kopó ott sütötte-főzte a húst, azt oldalba ütöttem, mindjárt fiadzott egy kétágú vashorgot, azt az orrába akasztottam, úgy hoztam ki. Aki nem hiszi, megnézheti, még most is ott van az orrán a két lyuk, a horog helye.

                                                                  Babszem Jankó

 

Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy szegény ember meg egy szegény asszony. Nem volt nekik egy csepp gyermekök sem, pedig az asszony mindig azon sírt-rítt, mindig azon kérte az Istent, hogy áldja meg őt egy fiúgyermekkel.
Egyszer az ember kint volt a tanyáján, szántogatott két ütött-kopott girhes ökrön, az asszony meg azalatt ételt főzött neki.
Amint ott főzögetett, amint főzögetett, megint eszibe jutott, hogy milyen jó volna, ha most egy fia volna, aki kivigye az apjuknak az ételt: .Ó én Uram, Istenem . mormolja magában ., csak egy akkorka kis gyermeket adj, mint egy babszem, holtomig mindig áldalak érte!. Alig mondta ezt ki, ott termett egy babszemnyi kisfiú előtte a padkán, elkiáltotta magát:
– No, édesanyám, itt vagyok! Hanem mármost nekem főzzön gombócot, mert olyan éhes vagyok, mint a farkas. Azután majd kiviszem édesapámnak az ételt, ha jóllaktam. De úgy főzzön kend, mintha huszonnégy kaszásnak főzne.
Főzött neki az asszony fél véka lisztből gombócot, kitálalta elibe. Babszem Jankó az utolsó falatig megette. Kérdezi tőle az anyja:
– No, fiam, jóllaktál?
– Dehogy laktam, édesanyám, még fél fogamra is kevés volt, azért főzzön még kend!
Megint főzött neki fél véka lisztből, megint mind egy falatig megette Jankó. Kérdezi megint az anyja:
– No, fiam, jóllaktál-e már?
– Dehogy laktam, édesanyám, tán még éhesebb vagyok! Jó lenne, ha főzne még kend!
Megint főzött az asszony egy véka lisztből, azt is megette a fiú. Kérdezi az anyja:
– No, fiam, jóllaktál-e már valahára?
– Ettem, édesanyám, ettem. Hanem mármost hol van az az étel, hadd vigyem édesapámnak!
Kitálalta az asszony egy szilkébe az ételt, azt belekötözte egy kasornyába, s nagy sok ellenkezés után . mert eleinte nem bízott benne, hogy elbírja . odaadta Jankónak, hogy nohát vigye. Fejére kapta Jankó, szaladt vele ki a tanya felé. Amint ment, mendegélt, előtalált egy hatökrös szekeret egy béressel. Jankó el volt fáradva; kapta magát, feltette az ételt hátul a szekérre, maga meg bebújt az egyik ökör fülébe. Amint így mentek, elkezdett a béres fütyölni. Csak hallgatja Jankó, egyszer aztán nem állhatja szó nélkül. Kiszól az ökör füléből:
– De hegyes, haj! De majd nem lesz az olyan hegyes; voltam a kovácsnál, hogy reszeljen el belőle.
Hallja ezt a béres, nézeget szét, hogy ki beszél hozzá, de nem lát senkit. Megint elkezd fütyölni, megint kiszól Jankó:
– De hegyes, haj! De majd nem lesz az olyan hegyes; voltam a kovácsnál, hogy reszeljen el belőle.
Megint fülel a béres: .De már itt csakugyan beszél valaki!. Néz mindenfelé, nem lát senkit.
–No . gondolta magában ., talán csak a szél volt.. Megint rákezdte a füttyöt, megint kikiáltott Jankó:
– De hegyes, haj! De majd nem lesz az olyan hegyes; voltam a kovácsnál, hogy reszeljen el belőle.
Erre aztán megijedt a béres, nem mert többet fütyölni, hanem meglapult, mint a légy Szent Mihály-nap után. Egyszer . jó idő múlva . szól az ökörnek:
– Csálé, Bimbó!
Jankó kikiált az ökör füléből:
– Csak azért is hajsz, Bimbó!
Megint szól a béres:
– Hajsz, Csákó!
Megint kikiált Jankó:
– Csak azért is csálé, Csákó!
–De már itt sehogy se megy istenesen a dolog. . gondolja a béres. De azért még egyszer megpróbált szólni az ökörnek:
– Csálé, Bimbó, hajsz, Csákó!
Megint kikurjant Jankó:
– Csak azért is csálé, Csákó, hajsz, Bimbó!
De már erre a béresnek is inába szállott a bátorsága.
Itt akárhogy, mint, de ördögnek kell lenni! Uccu! . mintha ostorral csapnák, megoldotta a kereket, elszaladt, hogy az agár se érte volna utol. Jankó pedig az ökörhajtó ostort kezébe vette, elkezdett vele cserdíteni, hajtotta az ökröket az apja tanyája felé.
Az apja, amint ott szántogatott két ütött-kopott, girhes ökrön, egyszer látja, hogy megy arra egy hatökrös szekér, de senki sincs körülötte. Az ostor is csak magától pattogott. Megijedt erre, szaladni akar, de Jankó elkezd utána kiabálni:
– Ne szaladjon kend, édes apám uram, csak én vagyok, a kend fia, ételt hoztam.
Erre megállt az apja, elvette az ételt, hozzáfogott az evéshez. Míg ő evett, Jankó befogta a hat ökröt az ütött-kopott, girhes ökrök helyére az ekébe, elkezdett rajtok szántani. Nem kellett nekik segítség, még maga se csinált semmit, csak az ökör füléből pattogtatott. De azért úgy meg lett szántva a föld, hogy jobban se kellett.
Ezalatt arra ment egy nagy úr négylovas hintón; Jankó éppen akkor volt a fordulónál, mikor ott mentek el, nézi az úr a hintóból, hogy az ökör magától megy, az eke magától szánt, az ostor magától kongat.
–Miféle csuda ez?. . gondolja magában.
– Eredj, Pista inas, kérdezd meg, hogy ki hajtja azt az ökröt, ki tartja azt az ekét, ki kongat azzal az ostorral, aztán hídd ide azt az embert, aki amott eszeget!
Előhítta Pista inas azt az embert.
– No, szegény ember . kérdezi az úr ., ki csinálja mindezt a csudát?
– Hát biz azt, nagyságos uram, csak a fiam, Babszem Jankó, aki az ökör fülében ül, onnan kongat.
– Adja el kend nekem ezt a gyereket, megveszem jó pénzen.
A szegény ember nem akarta. De akkorra Jankó is odament, bíztatta az apját, hogy csak adja el, majd visszaszökik ő nemsokára. Így hát megalkudtak egy véka aranyban, ezüstben, a szegény ember . aki most már gazdag ember lett . befogta a hat címeres ökröt a szekérbe, rátette a sok kincset, hazament, olyan úr lett, mint egy kiskirály. Az úr pedig papírosba göngyölgette Jankót, beletette a dolmánya zsebébe, hazavitte, otthon meg se nézte, hanem papírostul beletette egy kis aranyládába, azt egy nagyobb ezüstbe, azt meg egy még nagyobb rézbe, azután mindegyik ládát bezárta hármas zárral. Másnapra aztán összehívta a tenger sok vendéget, nagy dínomdánomot csapott. Mikor vége volt az ebédnek, behozta a hármas ládát, mondta, hogy mutat ő most valami furcsát, amilyet még sohasem láttak. Bámultak a vendégek a ládára, mint borjú az új kapura, várták, hogy mi lesz már ebből. A házigazda lassan nyitogatta egymás után a zárakat, kivette a kis papírost, elkezdte kifelé göngyölgetni, csak göngyölgeti, csak göngyölgeti, egyszer csak szétesik a papíros, az úrnak kezében marad a . nagy semmi. Nevettek a vendégek, a gazda meg irult-pirult, dühös volt, szégyellte is magát, de hiába, arról már nem lehetett tenni.
Babszem Jankó pedig, aki még az út alatt kiszökött a papírosból, ment, mendegélt hetedhét ország ellen, egyszer előtalált tizenkét szekeret vassal megrakva. Az egyik szekér egy kátyúban megfeneklett, sehogy se tudták kihúzni, pedig huszonnégy ökröt is fogtak bele. Jankó is odamegy, mondja, hogy ha neki annyi vasat adnak, amennyit elbír, kisegíti a szekeret; az emberek megígérték neki, gondolták magokban, hogy ez bizony egy jó nagy szeget se bír el. Amint az alku megvolt, megkapta Jankó a szekér rúdját, úgy kirántotta a sárból, mintha ott se lett volna, azután elkezdte az első szekéren, az utolsóig mindnyájáról leszedte a vasat, mind a vállára vette, azzal, mintha teher se volna rajta, ballagott. Az emberek, egy szó nem sok, de annyit se tudtak szólani a nagy bámulás miatt, csak tátották szemöket-szájokat, s amire aztán eszökre jöttek, Jankó már hegyen-völgyön túl járt, üthették bottal a nyomát.
Vitte aztán Jankó a sok vasat, ment vele egyenesen egy kovácshoz, arra ráparancsolt, hogy neki abból a száz mázsa vasból csináljon egy buzogányt, de jó erősen megcsinálja, mert neki olyan imilyen-amolyan munka nem kell. Megcsinálta a kovács, ahogy tudta, mikor készen volt, felkapta Jankó, felhajította egyenesen az ég felé, azzal bement, hozatott magának egy akó bort, azt szép csendesen megiszogatta. Mikor a legutolsó pohárral is megitta, akkor esett vissza a buzogány, bement három ölnyire a földbe. Kihúzta Jankó, hát kétfelé volt esve. Megint ráparancsolt a kovácsra, hogy csinálja meg erősebben. Elkészítette a kovács, mikor készen volt, megint felhajította Jankó. Míg a buzogány odafenn járt, azalatt Jankó megevett egy véka lisztből készült gombócot, megivott rá egy cseber bort. Mikor az utolsó falatot lenyelte, az utolsó pohár bort megitta, akkor esett vissza a buzogány. Lefúródott hat ölnyire a földbe, kihúzta Jankó, nézte, hát megint ketté volt repedve. Megint ráparancsolt a kovácsra, csinálja meg azt, de ha most is kettéreped, akkor jaj neki. Összeforrasztotta a kovács. Mikor kész volt, megcsóválta Jankó, felhajította, amint csak bírta, azzal bement aludni. Mikor már jól kialudta magát, felkelt, kiment. Éppen akkor esett vissza a buzogány, lefúródott tizenkét ölnyire a földbe. Kihúzta Jankó, nézegette, hát nem volt semmi baja.
Megörült Jankó, vállára kapta a buzogányt, ment vele hetedhét ország ellen. Amint ment, mendegélt, előtalált tizenkét zsiványt, azok elébe állottak nagy fennyen, hogy majd így, majd úgy fosztják ki, de Jankó sem ijedt meg a maga árnyékától, rálegyintett a haramiavezérre a buzogány nyelével, hogy elnyúlt, mint a béka, nem evett többet az Isten kenyeréből. Megijedt erre a többi zsivány, térdre estek Jankó előtt, hogy csak az életöknek kegyelmezzen meg, megválasztják vezéröknek. Megkegyelmezett nekik Jankó, a vezérséget is elvállalta, megitták rá az áldomást. Még aznap este el is mentek lopni egy gazdag ember házához. Ott Jankó bebújt a kamra ablakán, kinyitotta az ajtót, azzal elkezdett kifelé hányni mindent, amit csak a kamrában talált, egész oldal szalonnát, disznóhúst, egész zsák búzákat, de amellett ordított torkaszakadtából:
– Nesztek szalonna, nesztek búza, nesztek disznóhús!
Hiába csitították a betyár pajtásai, hogy ne kiabáljon. Mindegy volt neki, még annál jobban kiabált, a nagy lármára felébredt a gazda meg a sok béres, kocsis, a betyárok megijedtek, elszaladtak, otthagyták Jankót. Ez aztán szegény mit csináljon? Hová bújjék, hogy meg ne lássák? Ott volt egy nagy korpás zsák, abba ugrott bele, s meghúzta magát a korpa közt. Az emberek egy darabig keresték, hogy hova lett az a betyár, aki a kamarában volt, hogy aztán nem találták . mert egyiknek se jutott eszébe, hogy a korpa közt keresse ., hát csak megint lenyugodtak. Hanem az egyik béresnek eszébe jutott, hogy most egy bajjal adni kellene a tehénnek is, telemerített hát egy szakajtót korpával, vitte ki az ólba.
Itt mi történt, mi nem . tudom, úgyis kitalálnák, de csak mégis elmondom ., Jankó is közibe keveredett annak a korpának, amit kivitt a béres, megette a tehén.
Másnap a szolgáló, mikor fejni akart, rálegyintett a tehénre:
– Farta, te!
Jankó is kikiált a jó meleg kvártélyból:
– Csak azért se farta, te!
Megint szól a szolgáló:
– Farta, te!
Megint kikiált Jankó:
– Csak azért se farta, te!
Megijed a szolgáló, nézeget mindenfelé, szénatartóba, jászolba, sehol se lát senkit. Még egyszer szól a tehénnek:
– Farta, bocikám!
– Csak azért se farta, bocikám!
De már annyi bátorsága csakugyan nem volt a szolgálónak, hogy tovább is ott maradjon. Szaladt a gazdához.
– Gazduram! Gazduram! Jöjjön hamar, valamennyi ördög, boszorkány, mind az istállóban van!
Kimegy a gazda, nézeget széjjel, nem lát semmit. Szól a tehénnek ez is:
– Farta, te!
Kikurjant Jankó is:
– Csak azért se farta, te!
–No, már itt . gondolja a gazda . csakugyan nem jól megy a dolog, itt boszorkánynak kell lenni.. Felkap egy seprűt a bal kezébe, egy másikat telehint sóval, keresztbe fekteti a küszöbön, egy koszorú hagymát az ajtó sarkára akaszt; azzal elkezdi a seprűvel verni a tehenet.
– No már erre csakugyan elmegy az a kutya boszorkány!
De biz az a sok munka mind kárba veszett, mert akármint verték a tehenet, Jankó csak nem tágított, mindig kiabált.
Utoljára mit volt mit tenni? Le kellett vágatni a tehenet. A húsát elmérték, a belet odaadták egy szolgálónak, hogy vigye ki a folyó partjára, mossa ki. Kivitte a szolgáló, elkezdte darabolgatni a beleket egy éles késsel.
Amint ott darabolgatja, észreveszi Jankó, hogy késsel forgolódnak körülötte. Megijed, elkiáltja magát a pacal közül:
– Meg ne szúrj, te!
A szolgáló majdhogy hanyatt nem esett ijedtében, elhajította a belet, futott haza, elmondta, hogy ő többet hozzá nem nyúl annak a tehénnek semmijéhez, ha mindjárt felakasztják vagy kerékbe törik is, mert akörül minden oly ördöngös, úgy tele van az ördöggel, boszorkánnyal, hogy még olyat senki se hallott. De hisz ő többet hozzá nem nyúl egy ujjal sem; nem ő!
A belet pedig, ami ott maradt a vízparton, egy kódorgó, éhes farkas megette Jankóval együtt. El volt aztán Jankó egy darabig szép csendesen a farkas gyomrában, hanem két-három nap múlva unni kezdte a dolgot: .Nem jól megy ez így sehogy, ki kellene innen valahogy jutni.. De hiába volt minden okoskodás, ha egyszer benne volt a farkasban, amúgy könnyűszerrel biz onnan nem jöhetett ki. Volt ugyan két kijárás, de az első . a farkas szája . veszedelmes volt, a hátulsón meg Jankónak nemigen volt kedve mászkálni. Mit csináljon? Mit csináljon? Holta napjáig csak nem maradhat a farkas gyomrában! Utoljára aztán azt gondolta ki, hogy elkezd kiabálni:
– Elébe a farkasnak! Elébe a farkasnak!
A farkas megijedt a nagy kiabálástól, elkezdett szaladni, de mentől jobban vágtatott, annál jobban kiabált Jankó. A farkas nem mert megállani, egyszer aztán csak felfordult, végignyúlt a földön, búcsút vett az árnyékvilágtól. Erre aztán Jankó is szedte-vette a sátorfáját, kimászott a száján, széjjelnézett, hogy melyik sarkán lehet a világnak. Hát mit látott? Nem mást, mint egy szép palotát. Nemigen gondolkozott sokáig, felment bele, hogy akárki lakik ott, megtudakolja, melyik szeglete ez a világnak. Akkor aztán, ha ezt megtudja, elindul valamerre.
Felment a palotába, benyitott a legszebb ajtón, belépett egy cifra szobába, hát ott látta az apját meg az anyját egymás mellett ülni a nagy uraságban. Megörült ő is, de még azok is, elmondták neki, hogy az egy véka aranyból-ezüstből gazdagodtak így meg.
– De most már, kedves gyermekünk, ne is menj sehova, menjünk együtt, éljünk együtt holtunk napjáig.
Jankó is beleegyezett, otthon maradt. Tán még most is élnek a nagy uraságban, ha meg nem haltak.

                                                             Farkas-barkas

Volt a világon egy kis tyúk, csak ott kapargált, csak ott kapargált a szeméten. Egyszer a szomszéd fia áthajított egy kis követ, egyenesen a kis tyúk fejére esett. Megijedt a kis tyúk, szaladt, szaladt, mindig ezt kiabálta: „Fussunk, fussunk, égszakadás, földindulás!” Amint szaladt, előtalált egy kis kakast. Azt kérdezi a kis kakas:
– Hova szaladsz, kis tyúk koma?
– Jaj, fussunk, fussunk, égszakadás, földindulás!
– Honnan tudod?
– Fejemen történt.
– No hát fussunk, én is futok.
Futottak, futottak, előtaláltak egy nyulat. Kérdezi a nyúl:
– Hova szaladtok, kakas koma?
– Jaj, fussunk, fussunk, égszakadás, földindulás!
– Honnan tudod?
– Tyúk komától.
– Hát tyúk koma?
– Fején történt.
– No hát fussunk, én is futok.
Megint futottak, előtaláltak egy őzet. Kérdezi az őz:
– Hova szaladtok, nyúl koma?
– Jaj, fussunk, fussunk, égszakadás, földindulás!
– Honnan tudod?
– Kakas komától.
– Hát kakas koma?
– Tyúk komától.
– Hát tyúk koma?
– Fején történt.
– No hát fussunk, én is futok.
Megint futottak, előtaláltak egy rókát. Kérdezi a róka:
– Hova szaladtok őz koma?
– Jaj, fussunk, fussunk, égszakadás, földindulás!
– Honnan tudod?
– Nyúl komától.
– Hát nyúl koma?
– Kakas komától.
– Hát kakas koma?
– Tyúk komától.
– Hát tyúk koma?
– Fején történt.
– No hát fussunk, én is futok.
Futottak, futottak, előtaláltak egy farkast. Kérdezi a farkas:
– Hová futtok róka koma?
– Jaj, fussunk, fussunk, égszakadás, földindulás!
– Honnan tudod?
– Őz komától.
– Hát őz koma?
– Nyúl komától.
– Hát nyúl koma?
– Kakas komától,
– Hát kakas koma?
– Tyúk komától.
– Hát tyúk koma?
– Fején történt.
– No hát fussunk, én is futok.
Futottak, futottak, mindig csak ezt kiabálták: „Jaj, fussunk, fussunk, égszakadás, földindulás!” Már rájok is esteledett, de azért ők csak futottak. Egyszer egy verembe estek. Mit csináljanak, mit csináljanak? Hogy menjenek ki? Már nagyon éhesek voltak. Egyszer azt mondja a farkas:
– No, barátaim, komáim! Már most mit csináljunk? Nagyon is ehetnénk, ha ez soká így tart, mindnyájan eldöglünk. Hanem gondoltam és egyet. Számláljuk el mindnyájunk nevét; akié a legcsúnyább lesz, azt együk meg.
Ráálltak mindnyájan. Elkezdte a farkas:
– Farkas-barkas jaj be szép, róka-bóka az is szép, őzöm-bőzöm az is szép, nyúlom-búlom az is szép, kakas-bakas az is szép, tyúkom-búkom jaj de rút!
Szétszaggatták a kis tyúkot, meg is ették hamarjában. De biz az még a fél fogukra se volt elég. Megint elkezdte a farkas:
– Farkas-barkas jaj be szép! Róka-bóka az is szép, őzöm-bőzöm az is szép, nyúlom-búlom az is szép, kakas-bakas jaj be rút!
Szétszaggatták a kakast is, meg is érték vele akkor nap. Hanem bizony másnap megéheztek. Megint elkezdte a farkas:
– Farkas-barkas jaj be szép! Róka-bóka az is szép, őzöm-bőzöm az is szép, nyúlom-búlom jaj de rút!
Megették a kis nyulat is; az is elég volt egy napra. De másnapra megéheztek. Megint elkezdte a farkas:
– Farkas-barkas jaj be szép! Róka-bóka az is szép, őzöm-bőzöm jaj be rút!
Széttépték az őzet is; az már elég volt vagy két napra. De biz utoljára az is elfogyott. Megint nagyon megéheztek. Egyszer azt mondja a farkas a rókának:
– Nos, róka pajtás, mármost nincs mit enni. Hanem vagy én eszlek meg, vagy te engem. Azért hát birkózzunk meg, nézzük, melyik lesz a győztes, a ravaszság-e vagy az erősség.
Megbirkóztak; a farkas lett a győztes, megölte a rókát. Már ezzel megérte egy hétig is. Hanem akkor ez is elfogyott. Megint megéhezett a farkas. Mit csináljon nagy kínjában? Elkezdett ordítani, amint a torkán kifért, Éppen vadászok jártak arra, észrevették, agyonlőtték, a bőréből bundát csináltak, még most is viselik, ha el nem nyűtték.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

jasgdjhasgdfva

(ahydsgjhasgfd, 2016.05.05 17:44)

sahdafdvwytfahjdfsahjfwa

ircsi0407

( lőrincz irén, 2013.10.28 19:52)

az őzike az egyszeri gyerek babszem jankó farkas-barkas

Re: ircsi0407

(narecs anita , 2016.04.18 20:12)

én etekez vkivulröl tudom bu bum bum csiki bum

farkas barkas

(alexa, 2015.01.18 11:53)

Vicces volt koszonom az elmenyt

Az özike

(Bernadett :), 2014.09.26 15:36)

2014 09 26 nagyonjó és az is hogy nem halmeg az özike

valaki

(nellike, 2014.02.22 20:13)

jó szövet

Re: valaki

(nuiyfdryhy, 2014.08.26 10:37)

mnjhftyy

az őzike

(szász dávid, 2011.12.30 12:56)

egyszer vot hol nem volt

Re: az őzike

(klausia10, 2012.06.12 17:36)

elég jó de nem a legjob!

Re: Re: az őzike

(tóth zsófia, 2013.10.28 20:02)

az őzike az egyszeri gyerek babszem jankó farkas-barka

hfybyehnc bbyfghvjbeffvuyddyjhncn

(bhfbbcbcbududb, 2013.10.24 12:48)

mesék

(levi1208, 2013.10.08 20:04)

nagyon hosszúak

pécs

(klausia10, 2012.06.12 17:30)

hát elég rossz mese mese meskete! mese!

Re: pécs

(Torma Hanna, 2012.10.03 19:13)

jóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóó meg minden

az őzike

(szász dávid, 2011.12.30 12:54)

egyszr volt hol nem volt

duda ors

(tomo, 2011.12.28 20:18)

en nagyon szeretem a magyar nepmeseket:)

da

(timi, 2011.12.28 20:16)

nagyon kiraly a mese

d

(orban szende , 2011.12.27 09:25)

szia csenge teso

kapolnasfalu

(orban szende , 2011.12.27 09:24)

nagyon jo mesék és boldog ünnepeket kivánok ! !

esztergom,magyarorszag

(orban csenge, 2011.12.27 09:22)

szia olvastam ,hogy mit irtal romaniaban lakom kapolnasfalu en meg csak 10 eves vagyok...